A nem-szociális Európa ára

1988-ban a mai Európai Unió szervezeti elődje 31 éves volt, mikor is az Európai Bizottság szolgálatában álló Paolo Cecchini professzor közreadta híressé vált jelentését (The Cost of Non-Europe), amely azt vizsgálta, hogy az egységes belső piac kialakítása, különösen a közbeszerzési piac egységesítése milyen hozadékkal jár a tagországok gazdaságának erősödése szintjén, azt pellengérezve, hogy integráció hiányában miről mondunk le.

A fő megállapítás 5 %-os GDP emelkedést mutatott az egység hiányához képest, s a ‘Cecchini-hatást’ azóta is figyelemmel kísérik szinte minden területen, legyen szó akár egységes digitális piacról, bankunióról, avagy energiaunióról. A mai számítások szerint az új gazdasági szektorokra nézvést is egy teljesen egységes európai piac további 5 %-kal emelné az EU gazdasági teljesítményét, azaz kimondható, hogy a gazdasági unió vs. a nemzetgazdaságok viszonylatában 10 %-os különbség van az egység és a tagországi önállóság között. Nem kevés pénz ez a 10 % különbség, ami 2017-ben 1.600 milliárd eurót jelentett. Magyarország éves teljesítményének hozzávetőlegesen 14-szeresét.

Az immár 61 éves EU-ban tegyük fel a kérdést, majd eresszük el a gondolatainkat, vajon mi történne, ha a gazdasági integráció ezen előnyét befektetnénk a szociális területekbe, s néznénk a hozadékát? Cecchini-módon megfogalmazva: miről is maradunk le a szociális unió hiányában? Mekkora lehet a nem-szociális Európa ára?

Az Európai Unió alapvetően az európai béke és stabilitás tartós megteremtésére jött létre, amelynek csupán eszköze volt a nemzetgazdaságok folyamatos összeolvasztása. A Cecchini-jelentés történelmi jelentősége abban a felismerésben állt, hogy a gazdasági integrációnak a jólét szempontjából önmagában is hatalmas a hozadéka.

Az Egységes Belső Piac működése legelejének az Európai Unió 1993-as megszületését tekinthetjük. Innentől kezdve beszélhetünk a 4 alapszabadság, tehát az áruk, a szolgáltatások, a tőke és a munkaerő szabad áramlásáról, amely ‘négyszentség’ 1995-ben (Schengen életbelépésével) a személyek szabad mozgásával vált igazán tiszta fogalommá.

Tiszta kapitalista fogalommá. Nem tagadhatjuk, az európai emberek jóléte szempontjából is nagy jelentősége van a négy alapszabadság működésének, hiszen ki ne szeretne akadálytalanul vásárolni, szolgáltatásokat igénybe venni, befektetni, avagy szabadon utazni (letelepedni) akár munkavállalási, akár életviteli, akár pedig csak turisztikai célból. Ez azonban csupán a lecsorgatott, hozadékos haszon. A megugró profitok viszont nagyobb részt a tőketulajdonosok zsebeit dagasztották, s adóelkerülési célzattal hatalmas vagyonok áramlottak, áramlanak ki az EU-ból a különböző adóparadicsomokba.

Úgy is mondhatnánk, hogy a tőke - csupán jó szándékából - nem hajlandó adózni, azaz hozzájárulni a szociális erősödéshez. A szociális vívmányok megteremtése tehát a társadalom feladata, s eszköze is van hozzá, ez pedig a fenntartható szabályozás. Azon európai országok, amelyek ezt korábban jól felismerték, azok relatíve gazdaggá váltak, ami jól mutatja, hogy a magas szintű szociális szektor messze nem csupán a gazdagok hóbortja. Nem mellesleg nincs fenntartható gazdasági növekedés negatív reprodukciós ráta, avagy a női foglalkoztatás megoldatlansága, illetve igazságtalansága esetén.

Globálisan és Európában is azonban mind a mai napig diadalt ül a neoliberalizmus. Ennek lényege, hogy a gazdagok szabadon erősödhessenek, abból úgyis lejut valami a pórnépnek (trickle down). Ez a korruptnak is mondható kikacsintás zülleszti az alsóbb társadalmi rétegeket éppúgy, mint a fizikai környezetünket. Nincs az a környezetterhelési adó, ami kárpótolni tudná az emberiséget az ipar és a mezőgazdaság által okozott károkért, amint nincs az a köztehernek mondott hozzájárulás sem, ami visszadná az emberek ellopott egészségét. Egyedül talán az oktatásban mutatkozik meg az aranytojást tojó tyúkkal kapcsolatos elméletek egyik-másik vetülete, azaz a tőke hajlandó megfinanszírozni a friss fiatal erők bekapcsolódását, bár kidobálja az elhasználtakat.

A magam részéről nagyra becsülöm - az egyébként ízig vérig tőkepárti, konzervatív -Jean-Claude Juncker 2014-es kifakadását, miszerint a pénzügyi szférában használatos ‘AAA’ besorolást szeretné elérni az európai szociális területek vonatkozásában. Kétségtelen, azóta az EU nagyot lépett előre a munkajogi fejlődés terén, minden másban viszont csak a göteborgi ’Szociális Pillér’ meghirdetéséig jutott el.

Olybá tűnhet, hogy az Európai Bizottság felvállalta a ló szerepét, de a tagországok még a szekérét sem. Nyilván egyszerűbb egy kiáltványt ellenjegyezni, mintsem megalkotni az új játékszabályokat. Annyi azonban menti a tagállamok restségét, hogy nagyon nehezen tudnak megbírkózni bizonyos fogalmakkal. Márpedig egy srófra járó gondolkodás nélkül nem lesz közös cselekvés. Nem kerülhetjük meg egy sor definíció újrafogalmazását.

A magam részéről két hozzájárulást szeretnék tenni ehhez a munkához.

Először is meg kell erősítsük a szociális költések helyes felfogását, azaz próbáljuk meg a tőke logikáját alkalmazva a kiadási rovatból átteni a befektetési rovatba. Ha évek óta ki tudjuk mondani, hogy a jövő útja a befektetés az emberbe, akkor ezt a mindennapjaink során is kezeljük így! Ha a lakhatási, táplálkozási és rekreációs jogok érvényesülésének következményeit nézzük, akkor rögtön a minőségi munkaerő fenntarthatósága van terítéken. Ez bizony beruházás, bár nem feltétlenül a tőke dolga, elég ha az adórendszereken keresztül járul hozzá. Ha viszont a munkahelyi körülmények javítására költünk, az a hatékonyság jegyében történő beruházás, s ez már inkább tekinthető a tőke közvetlen érdekének. Ha pedig az élethosszig tartó tanulás világába kalandozunk, ez minden további nélkül egy igazi PPP (Public Private Partnership) terület.

A másik felvetésem a szociális területek fogalmának új meghatározását célozzák. Ha már hátrahagyjuk a szociális kiadások (social expenditure) szóhasználatot, akkor azt tegyük meg a szociális juttatások (social benefits) kifejezéssel is. Helyettük állítsuk munkába a szociális befektetések (social investments), illetve szociális költségtérítés (social reimbursement) fogalmát. Ugye hogy mennyire másként hangzanak ezek az elnevezések?

Baloldali perspektívából nézve legalább három társadalmi csoportot különböztethetünk meg: akik még készülnek a munkába, akik valódi dolgozók, s akik már elhagyták az aktív időszakot. Mindhárom csoport eltérő szerkezetű és célú befektetéseket igényel. Helyette: Nem lenne jobb, ha óvodáinkból, iskoláinkból, egyetemeinkről nyitott szellemiségű, egészséges fiatalok kerülnének ki, súlyproblémás, használhatatlan tudással rendelkező gyerekek helyett? Vagy képzeljük el az atipikus munkákhoz könnyen jutó nőket és férfiakat a gyermekeiket kényszeredetten magukra hagyó, leharcolt és stresszes munkavállalókhoz viszonyítva. És gondoljunk bele, milyen szédületesen tudná felpörgetni (főként) a szolgáltatási szektorokat a fizetőképes nyugdíjasok sokasága.

Karaván viszont úgy nem tud haladni, hogy van aki siet, s van aki meg lustálkodik. A tevéknek egyszerre kell nagyjából ugyanannyit inni, enni, s a napi út is ugyanazon a nyomdokon van, ugyanakkora távolságot legyőzve. Ha a szociális kérdések a tagállamok politikai kényének-kedvének vannak kitéve, akkor abból sok minden lehet, csak szociális Európa nem. Más szavakkal a szociális Európa mindaddig maszlag marad, amíg a szociális tevékenységeket nem helyezzük közös politikai keretek alá, amint az már több más esetben is sikerült.

Az említett befektetések döntő része társadalmi befektetés, s a profit is társadalmi szinten kell jelentkezzék, bár ennek a tőke sem akarna ellenállni, sőt. A vállalati felelősségvállalás a társadalomért elnevezésű gondolat (CSR - Corporate Social Responsibility) megjelenése óta bátran hihetünk abban, hogy a tőke is igába fogható (harnessing capitalism), ha értelmes célok elé állítjuk, pontosabban ésszerű és világos szabályozási környezetet teremtünk.

Szeretném, ha meghaladnánk az “egész életemben dolgoztam becsüllettel, éjt nappallá téve, s most már csak arra vágyom, hogy ne sajogjon a testem, s az utódaim többre vigyék” tartalmú életérzéseket, s váltani tudnánk a “jó munkával sokra vittem, bár most már tegye a dolgát az utókor” jellegűre. Annál is inkább, mert meglátásom szerint a nem-szociális Európa ára messze nagyobb, mint a 10 %-ban kifejezhető nem-egységes belső piacé.

A nem-szociális Európa ára ugyanis az EU pusztulása, bár ezt Jean-Claude Juncker sokkal finombban fogalmazta meg, hogy t.i. szociális Európa nélkül az egész EU-projekt az értelmét veszíti. Ez a felelősség pedig a tagállamok vállán van, rajtuk áll vagy bukik az Európai projekt.

Amennyiben a tagállami kormányok ilyen-olyan okokból kifolyólag feladják a szociális Európa projektjét– ki azért mert szuverenitását félti, ki azért mert a tőke szolgálatát előbbre tartja, és a szociális jogok biztosításában veszélyt lát - az valóban az egész európai projekt vesztét jelenti. Ez néhány tagország számára végzetes következményekkel jár majd: egészen pontosan azokban az államokban, ahol a leginkább rá vannak szorulva egy átfogó jóléti, szociális reformra. Ezek az országok egyébként tipikusan a legmakacsabbul ellenállók csoportját is képezik.

A szociális Európa ideája azonban ez esetben sem fog elhalni. Megvalósításának szükségessége sokak számára egyértelmű, legfeljebb kevesebben tapasztaljuk majd annak előnyeit.

Dr. Szanyi Tibor

logo

Ez a honlap “balra nyílik”. Arról ad számot, miként képviselem a magyar választók akaratát ebben a politikai hangyabolyban.
Nincs varázspálca, nincs tévedhetetlen egyén, nincs tévedhetetlen közösség sem. Értékek és érdekek tengerén kell eligazodni.

Social media


KAPCSOLAT

CÍM
Európai Parlament ASP 10G146
Rue Wiertz/Wiertzstraat 60. B-1047 Brüsszel
E-MAIL
tibor.szanyi@europarl.europa.eu